A cincérek többnyire karcsú testű, hosszú csápú és élénk mozgású bogarak. Többségük cirpel: vagy a hátulsó lábukat dörzsölik a szárnyfedő szegélyéhez (Prioninae), vagy az előtorukat mozgatják előre-hátra a mellközép hátán elhelyezett reszelőlapon (a többi alcsaládok). Vannak azonban nemzetségek, illetve nemek, amelyeken cirpelőszerv nem alakult ki. Fejük rézsútosan előreálló vagy függőlegesen lefelé irányul, a szemek hátulsó szegélyéig az előtorba behúzott, vagy hosszabb-rövidebb nyaktáj és kiugró pofák választják el az előtortól. Csápjaik hosszúak, fonal alakúak, leginkább 11 ízesek, csak ritka kivételként 12 izűek (nem hazai fajokon egyéb ízszám is előfordul), többnyire a testnél is hosszabbak, és a szemek kikanyarításában a homlokon, vagy a szemek elülső szegélye előtt erednek; olykor a csáp füzér alakú. A hímek csápja általában hosszabb, mint a nőstényeké. Szemeik csak ritkán épszélűek, leginkább kikanyarítottak, olykor osztottak, sokszor vese alakúak. Az előtor hátának oldalán az esetek többségében kiugró bütyköt vagy fogat találunk. gyakran elöl-hátul befűződött. A pajzsocskájuk jól fejlett, szabadon áll. Szárnyfedőik hosszúak, a potrohot befedik, olykor azonban a farfedőt részben fedetlenül hagyják, ritkán erősebben vagy gyengébben megrövidültek, s a potrohot nem fedik be, de ez esetben a hártyás szárnyak a fedőszárnyak alól kilógnak. A szárnyfedők mellfedője általában jól fejlett és élesen elkülönül. A melltõ nyúlványa rövid, nem nyomul be a csípők közé, s ez esetben a csípők középen érintkeznek, vagy késpengeszerű és alacsony, ez esetben a csípők középen nem érintkeznek, vagy a nyúlvány többé-kevésbé széles és a csípőket jól elválasztja egymástól, a csípők hátulsó végéig ér. Az elülső csípők ízületi vápája többnyire hátul nyitott, ritkábban zárt. A mellközép nyúlványa a középső csípők között általában széles, s a csípők távol fekszenek cgyınástól, más esetben a nyúlvány nagyon keskeny, ék alakú vagy rövid, s így a csípők érintkezhetnek. A mellvég általában hosszú, jól fejlett, a röpképtelen fajokon rövidebb. A potrohon szabadon álló haslemezt találunk. Lábaik többnyire hosszúak, combjaik a fajok nagy részében bnnkósak, lábszáraik általában karcsúak, lábfejeik háthasi irányban lapítottak, többnyire szélesek, és az első 3 íz talpa finoman, nemezszerűen szőrözött. A 4. íz rejtett, a karomíz tövében duzzanatként vagy gyűrű alakjában van jelen, sokszor alig kivehető, a 3. íz erősen kétkaréjos. Hártyás szárnyaik „cantharoidea” típusúak, de részleteiben igen változatos kialakulásúak, az egyes alcsaládokra, nemzetségekre, sőt még nemekre is olykor jellemzőek (1. ábra: A-F). Lárváik (2. ábra: A-F) hosszúak, hát-hasi irányban kissé lapított vagy majdnem hengeres testük hátrafelé elkeskenyedik, elefántcsont színűek. Fejük erősen kitines, többé-kevésbé vagy egészen az előtorba behúzott, lapított és barnás szinű. Rágóik rövidek, erősek, a 3 ízből álló csípők rövidek és behúzhatók. Az előtor olyan hosszú, vagy hosszabb, mint a közép- és utótor együttesen, felületén olykor a hát- és haslemez erősebben kitinezett. Lábaik vagy egyáltalán nincsenek, vagy nagyon rövidek, és járásra nem alkalmasak; mozgásukat, előrehaladásukat az első potrohszelvényen, elhelyezett bibircsekkel telerakott négyszögű mező segíti, amelyeket a lárva felduzzaszt vagv lelohaszt, s ezzel féregszerű mozgást hoz létre. A cincérek lárvái minde övények belsejében élnek. Nagy részük fás növények száraz vagy korhadó ágaiban, törzsében, ritkán gyökereiben, mégpedig a kéregben, a kéreg alatt vagy magában a fában találhatók, csak kevés faj fejlődik dudvás növények, sőt fűfélék száraiban vagy gyökereiben. Bábozódáshoz a kéreg alatt vagy a fában bábbölcsőt készítenek, olykor a talajban bábozódnak. Bábjaik (3. ábra: A-G) az imágókhoz hasonlóak, ún. szabad bábok. Egy generáció kifejlődéséhez általában 1 évnél több szükséges (2-3 év), de ha az időjárás és táplálkozási viszonyaik kedvezőtlenek, a fejlődési idő még hosszabb. Az imágók változatos életmódot folytatnak. Egy részük napfénykedvelő, s a növények levélzetén, tápnövényükön, vagy virágzó fákon, cserjéken, virágzó dudvás növényeken, főleg ernyősvirágokon tartózkodnak, vagy sérült fákból folyó nedvetnyalogatnak. Mások a fák száraz ágain, korhadó rönkökön vagy friss vágású fatörzseken húzódnak meg, s csak a nap legmelegebb óráiban röpdösnek, de virágot nem látogatnak. Ismét mások éjszakai állatok, alkonyatkor vagy éjjel aktívak, egy részük a fényre is repül, a nappalt rejtekhelyen töltik, öreg fák kéregrepedéseiben, odvas fákban, cincérjáratokban, olykor laza, száraz kéreg alatt, heverő fatörzsek alatt stb. húzódnak meg, s éjjel a tápnövényükön, főleg száraz fatörzseken és ágakon találhatók. Egyes szárnyatlan fajok a sztyeppekre jellemzőek, napfényes időben a fű között mászkálnak, mások az erdőségek fajai, amelyek farönkökön, törzseken, főleg az öreg fák kifolyó nedvén lakmároznak. A fajok egy része magashegyi, ezek nagy része fenyőfélékben, főleg lucfenyőben és jegenyefenyőben, esetleg lomblevelű fákban fejlődik, mások az alacsonyabb hegy- és dombvidék lakói. A hazai fajok többsége melegkedvelő. Tápnövényeikhez neın túlságosan ragaszkodnak, nagy területen ugyanaz a cincérfaj a legkülönbözőbb növényekben megélhet, de szűkebb élőhelyeiken általában mindig ugyanazon növényfajban fejlődnek. A tűlevelű fákban fejlődő cincérek többsége nem megy át a lomblevelű fákra, és fordítva, de akad mégis számos faj, amely tűlevelű és lomblevelű fákban egyaránt előfordul, de ezek is vagy az egyik., vagy a másik faféleséget részesítik előnyben. A cincérek nagy része, már terınetüknél, pompás színezetüknél, érdekes életmegnyilvánnlásaiknál fogva is feltűnő állatok a természetben. Vannak közöttük közönséges, nagy elterjedésű fajok, amelyekkel erdőségeinkben minduntalan találkozunk. Más fajok hallatlanul ritkák; ezek legtöbbjének életmódja rejtett, tápnövénye helyhez kötött, fejlődésmenete különleges ökológiai adottságokat kíván. A hazai cincérfajok életmódját, fejlődésmenetét, lárváit még ma sem ismerjük kielégítően, úgyhogy e téren igen sok még a tennivaló. A cincérek többsége gazdasági szempontból közömbös, hiszen lárváik korhadó vagy száraz fában élnek. Vannak közöttük azonban igen jelentős erdészeti, kertészeti, mezőgazdasági és ipari kártevők, amelyek ültetvényekben (nyár, fűz), öreg erdőkben (tölgy stb.), kertészetekben (gyümölcsfák, szőlő stb.), takarmánynövényekben (lucerna) igen számottevő károkat okozhatnak az élő fa megrágásával vagy a farészek átfurkálásával, mások pedig az iparilag felhasznált faanyag (faházak, padlásszerkezetek, ajtók, ablakok, bútorok) belsejében rágva okoznak károkat nemcsak azzal, hogy a lárva a kifejlődéséig a fát összerágja, hanem azzal is, hogy a lárvajáratok és nyílások utat biztosítanak egyéb kártevők (rovarok, gombák) számára. A cincérek szinte az egész földkerekségen elterjedtek, de a ma ismert fajok nagy része a trópnsokon él. Az eddig leírt fajok száma meghaladja a 20 000-et. Ebből a tekintélyes számból a palearktikus régióban mintegy 2000 faj fordul elő, de ezek nagy része Ázsiában honos. Faunaterületünkön 94 nemhez tartozó 257 faj és több mint 900 változat található. amelyek közül 51 fajt és 417 változatot Magyarországról eddig még nem mutattak ki. A cincéreket a klasszikus felosztás szerint 3 alcsaládba soroljuk. Ezek közül a Prioninoe és Lamiinae alesaládokat egyértelműen lehet jellemezni, míg a 3. alcsalád, a Cerambycinae jellemzése felette bizonytalan, amennyiben ide igen különbözően értékelhető formák tartoznak. Ezt megszüntetendő, újabban egyes szerzők számos alesaládot különítenek el. Ez az új rendszer azonban még távolról sem alakult ki általánosan elfogadott, végleges formában s emiatt a következőkben mi sem követjük. Az alcsaládokon belüli nemzetségbeosztás így is visszatükrözi a rendszer tagolását.